Szerdán indul erdélyi bemutatókörútjára Bagota Béla bányavárosi lélektani krimije, a Valan – Az angyalok völgye, amelynek fő forgatási helyszíne Balánbánya volt. A történet az 1989-es romániai forradalom káoszában indul, végig meghatározza a kétnyelvűség, a szerepek nagy részét erdélyi színészek alakítják, és a stáb további kulcsszereplői is erdélyi kötődésűek: Kántor László producer és Márkos Albert zeneszerző Kolozsváron született, Damokos Csaba látványtervező Sepsiszentgyörgyön él. Miért ideális thrillerhelyszín Erdély, milyen szempontból volt kockázatos egy budapesti rendező számára, és miért nagy a tétje az erdélyi díszvetítéseknek? Bagota Bélával beszélgettünk.

A történet a romániai közönség számára több dolog miatt is aktuális, az egyik az 1989-es forradalom 30. évfordulója, a másik az emberkereskedelem és a hatósági mulasztások, a korrupció közbeszédben gyakran felbukkanó témái. Mi volt meg mindebből eredetileg, amikor a Valan forgatókönyvét még nem erdélyi helyszínre írtad?

Eredetileg a film középpontjában álló bűnügy volt meg: a főszereplő azt próbálja kideríteni, hogy mi történt az évtizedekkel korábban eltűnt húgával. Az én fejembe be volt égve egy hólepte bányaváros, azt képzeltem, hogy télen játszódik a történet, karácsony környékén, és a hóval kapcsolatos motívumok nagyon fontos szerepet játszottak már a forgatókönyv szintjén. Amikor a film producerével, Kántor Lászlóval átbeszéltük, hogy ebből hogyan lehetne film, egyértelmű volt számunkra, hogy nincs olyan helyszín Magyarországon, ahol garantáltan lenne hó, ezért eldöntöttük, hogy Erdély fele indulunk el. Bevallom őszintén, a film elkészítése előtt nem is jártam Erdélyben, de bíztam Laciban, tudtam, hogy jó vizuális érzéke van, meg filmes kapcsolatrendszerrel rendelkezik ott. Több helyszínt néztünk meg, de Kántor Lacinak volt egy favoritja, Balánbánya, ahol ő 1998-ban forgatta a saját rendezői diplomafilmjét. Mikor elhagytuk Csíkszentdomokost, és az egyetlen bevezető úton beérkeztünk a hegyek közé ékelt, posztszocialista, lakótelepi tömbökből álló településre, bár aznap nem volt hó, tudtam, hogy ez az a helyszín, ahol ezt a filmet le kell forgatnunk.

Innen hogy íródott át a történet?

Amikor meglett a helyszín, két út volt előttem. Az egyik, hogy úgy megyünk tovább a történettel, hogy bárhol játszódhatna Közép-Kelet Európában, leginkább mondjuk Magyarországon, mert csak a hó a lényeg. De amikor ott álltam, akkor úgy voltam vele, hogy akármennyire nem vagyok erdélyi, be fogom vállalni, hogy ez egy erdélyi történet legyen, mert ez ott van a hely atmoszférájában, az emberekben, ezt nem lehet kigyomlálni a történetből. A hely adottságai, a környezet annyira felkeltette az érdeklődésem, és aztán annyira szerves része lett a történetnek, hogy úgy éreztem, csak így lehet őszintén megcsinálni ezt a filmet, bár tudtam, hogy ez sok rizikóval, kutatómunkával jár, ami főleg az én feladatom, de nagyon meg kellett bíznom a munkatársaimban is, többek között a hitelesség szempontjából.Azt visszaadni, amit a helyszínen látsz - ez dokumentarista megközelítésnek hangzik. Mit kértél Damokos Csaba látványtervezőtől, mi volt az, amit ő hozzáadott ehhez a látványhoz?

Nem annyira a dokumentarizmus volt a lényeg, bár megörténhetne ez az eset Balánbányán, de ez nem egy valós történet. Inkább a hely szelleme vezérelte a gondolkodásmódunkat, attól függetlenül, hogy beszűrődtek olyan valós események rezonanciái, mint a romániai forradalom kezdete. Damokos Csabával tulajdonképpen az első és legfontosabb közös feladat az volt, hogy megtaláljuk ezt a helyszínt: nagyon erős természeti táj veszi körbe, mintha a magas hegyek megfojtanák a települést, mintha a város beszorult volna egy katlanba, kvázi a kilátástalanságba, azt érzi az ember, hogy nincs innen menekülő út, a magas, havas fenyőerdők, amelyek önmagukban gyönyörűek, képeslapszerűek, kontrasztban állnak a kályhakormos, romos, teljesen tájidegen lakótelepi tömbökkel. Ez önmagában nagyon fontos vizuális kulcsa volt a történetnek.

Csabával a továbbiakban nagyon pontosan együtt kellett dolgoznunk a film tárgyi világán, oda kellett figyelni az 1989-es jelentsorra, ami nem a történelmi eseményekre fókuszál, hanem egy kisfiú érzéseire, aki hirtelen egy kaotikus helyzetben elveszíti a kishúgát, de mégis fontos volt, hogy a közeg, a terek, a ruhák és a tárgyi kultúra maximálisan hitelesnek hasson. Fontos volt az, hogy milyen színek, terek hozzák ebben az elképesztő perspektívákkal, elképesztő spektrummal bíró tájban a klausztrofób érzetet, a feszültséget, a szenvedést, a fájdalmat. Plusz rétege a filmnek a karácsony, arra törekedtünk, hogy ne arcbatolakodó módon, közhelyesen mutassuk be, hanem csak éreztessük, hogy ott lappang a háttérben az ünnep, de a főszereplő számára nem ez a fontos.  

Olvastam, hogy Krisztik Csaba kiválasztásában nagy szerepet játszott a szőkesége, a Valannal kapcsolatban sokat emlegetett északi krimik vizuális világa miatt. Hogy követtétek ezt a motívumot a látvány szintjén?

Az biztos, hogy behozza a skandináv nyomozótípust, valószínűleg tudat alatt ebből is eredt Csaba kiválasztása. Nekem nagyon fontos volt az, hogy az eltűnt húgára – aki egy szőke hajú kislány, angyali teremtés a történetben – hasonlítson Péter karaktere, mert őt nézzük végig a filmben, ahogy megy előre és nyomoz, és valahogy mindig látnunk kell az azonosságot, ezt a szőkeséget, ezt a világos árnyalatot, ami tulajdonképpen az eltűnt kislányt jelenti. Egyébként a színészi és fizikai adottságai mellett Krisztik Csaba mellett szólt az is, hogy 14 éves koráig tanult románul, ugyanis margittai származású, édesapja pedig bányamérnök volt, úgyhogy nagyon sokban passzolt a karakterhez, csak fel kellett elevenítenie bizonyos dolgokat.A szereposztás nagy része erdélyi. Volt olyan helyzet a forgatás során, amiben ez segített?

A Magyarországon élő Krisztik Csabán, Nyakó Julin, három gyerekszereplőn és néhány kaszkadőrön kívül az összes többi színész erdélyi. Az célom volt már a film előkészítése során, hogy autentikus szereplőket válogassunk. Ez ugyanolyan szempontból volt fontos, mint a hely szelleme Balánbánya esetében: minél inkább megfogni ennek a régiónak a specialitását. Egyetlenegy „csalás” van tulajdonképpen a történetben, ami az én nyelvtudásom hiányából fakad: hogy tulajdonképpen effektíve román színész a filmben nincs, csak kisebb szerepekben vannak civilek, akik megszólalnak. Azt szerettem volna, hogy pontos legyen a színészekkel a kommunikáció, és ne kelljen angolul vagy tolmáccsal beszélnem. Nagy segítség volt a román nyelvű részeknél a dialogue coach, Anna Maria Popa, aki a sepsiszentgyörgyi román színház vezetője, de a színészek is nagyon sokat segítettek. Hatházi Andrást kifejezetten kiemelném, aki nagyon pontosan figyelt a saját, meg a körülötte lévő gyerekek nyelvi regiszterére az iskolai jelenetben. Emellett a színészek – bár lehet, hogy nem is szerepelnek a ’89-es szekvenciában – behoztak olyan történeteket, emlékeket, amikből tudtunk táplálkozni.

A színészek egy részének, például Hatházi Andrásnak, Mátray Lászlónak volt már játékfilmes tapasztalata, mások, mint például Pál Emőke, rövidfilmekben játszottak, de néhányan, mint Tollas Gábor vagy Meszesi Oszkár, most debütálnak nagyvásznon. Érzed-e ennek a tapasztalatbeli különbségnek valamilyen előnyét, hátrányát?

A film az egy komplex egész, ezért arra nagyon figyelni kell, hogy akármennyire különböző irányokból jönnek a színészek, mindenkinek úgy kell működnie, mintha egy világban létezne. Ilyenkor a tudásból meg tapasztalatból fakadó különbségeket össze kell hangolni. Máshogy beszél az ember egy színészhez, aki most csinálja ezt először, neki nagyon nagy biztonságot kell adni, vagy máshogy dolgozik az ember egy olyan színésszel, mint Hatházi András, akinek van rutinja. A szereplőválogatás során néha úgy éreztem, egy elsőfilmesnek lehet, hogy biztonságosabb lenne körülvennie magát igazán rutinos színészekkel, és filmezésben sokkal jártasabb színészeket is megnéztem. Végül azonban mégis azokat választottam, akikről nagyon úgy éreztem, hogy passzolnak egy karakterhez, hogy azonosulni tudnak, hitelesek fizikai és színészi szempontból is, hoznak valami olyat a filmben, ami önmagában meglepő, és közben roppant természetesnek és hitelesnek hat.A hitelességet még nehezebb elérni akciójelenteknél. Miben segített a korábbi, hollywoodi produkciókban szerzett asszisztensi tapasztalatod?

Az akciójelenetekkel nagyon komolyan fel lehet sülni, ezek drágább jelenetek is, több próbát, pontos csapatmunkát igényelnek. Aránylag kevés kaszkadőr-dublőrt használtunk, a Csaba esetében szinte egyáltalán nem, sok múlik a színészen, azon, hogy hogyan van feldolgozva képileg a jelenet, és hogy a stáb – a kellékestől kezdve az öltöztetőig mindenki – hogy dolgozik együtt, mert ezek nagyon koncentrált helyzetek, nem sokszor tudja az ember felvenni, főleg, ha lövés vagy vér van. A hollywoodi produkcióban, külföldi filmekben inkább kaszkadőrjeleneteket forgattam, egy idő után tudatos volt a részemről, hogy ilyen munkákat vállaljak el inkább. Azok a megoldások, elemek, amelyekből felépítik ezeket, a Valanban is működtek, még ha nem is olyan grandiózus módon. Az nagyon fontos, hogy fel tudtam mérni, hogy pontosan annyit vállaljunk be, vagy addig feszítsük a húrt, amit még meg tudunk csinálni jól és hitelesen. Ez nem azt jelenti, hogy középszerűvé akartam tenni eleve ezeket a jeleneteket, hanem tudtam, hogy hol van az a határ, amin ha túlmennék, átfordulna az egész gagyiba.

Említetted a koncentráltságot - miből merítkeztél a forgatás alatt, ahol ráadásul ott volt a híres csíki hideg is?

Egy idő után a forgatási napok és a köztük lévő szünnapok már csak és kifejezetten a filmen való kattogásról szólnak, arról, hogy meg kell oldani helyzeteket, vagy még próbálni kell, vagy még átvenni egy díszletet. Egy idő után a hideg, a túlórák – 12-14 órás munkanapok, éjszakák – önmagában az a helyzet, hogy kimegy az ember a stábbal egy hermetikusan lezárt helyzetbe, és ott tölt másfél hónapot, mind-mind elveszik az energiát. Akármennyi rutinom volt, tulajdonképpen nem tudtam felkészülni erre a helyzetre, nagyon komoly fáradtság uralkodott el már az utolsó öt budapesti forgatási napra rajtunk, ami kihatott az egészségemre is. Ez a legkeményebb feladat volt, amivel valaha találkoztam, de a színészek és a stáb energiája, illetve a feleségem támogatása mindig kirántott a mélypontokról.Ennek ellenére úgy tűnik, hogy forgatnál még Erdélyben: azt nyilatkoztad korábban, hogy ismét egy itt játszódó bűnügyi történeten gondolkodsz. Hogy állsz most ezzel?

Nagyon inspiráló volt az a közeg és ez az egész felfedező út, amit a Valan jelentett számomra. Mióta filmezéssel szeretnék foglalkozni, a krimi érdekel, és amikor Erdélyben jártam, valahogy úgy éreztem – nem tudok máshogy fogalmazni, csak ilyen szentimentálisan –, mintha hazataláltam volna. Elkezdtem annyira kötődni érzelmileg és gondolatilag a régióhoz, az emberekhez, a hangulathoz, a kétnyelvűséghez, hogy elkezdett mozogni bennem egy újabb történet, ráadásul a Valan előkészítése során az egyik városban történt egy gyilkossági ügy, ami felkeltette az érdeklődésem, s azóta kidolgoztam már egy forgatókönyvet. Van már egy első verzió, és nagyon sokban függ attól, hogy erdélyi krimit fogok-e készíteni legközelebb, hogy a Valannak milyen lesz a fogadtatása. Ha van rá igény, ha érdekli az embereket egy izgalmas, fordulatos történet, ami ráadásul egy nagyon speciális közegben és izgalmas helyszíneken játszódik, akkor nagyon szívesen folytatnám ezt az utat. 

Elárulod, hogy melyik városban játszódik az új történet?

Egyáltalán nem az a szándék, hogy konkrét városokról állításokat tegyek, nem szeretném, hogy azonosítsák az emberek, és egyelőre babonából még nem árulnám el. De ugyanúgy, ahogy a Valant megírtam Balánbányára, ezt a forgatókönyvet is egy létező városra, létező terekre írtam meg.

Gondolkodsz a román-magyar koprodukció lehetőségében? Felmerült ez a Valan esetében is?

Ez az első beszélgetések között bennünk volt Kántor Lászlóval, még a Valan írása során részt vettünk a TIFF-en (a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál, szerk. megj.), 2017 nyarán, viszont annyira bizonytalan volt abban az évben a román filmtámogatási helyzet, hogy attól tartottunk, hogy ha támogatást kapunk a Magyar Nemzeti Filmalaptól, akkor egész egyszerűen nem lesz idő arra, hogy átfuttassuk a koprodukciót. Viszont hiszek abban, hogy a közép-kelet-európai régióban nagyon fontos a koprodukció, főleg, hogy ezek a történetek, amikben gondolkodunk, adott esetben összefüggenek egymással nemzeteken meg nyelveken átívelően. A következő filmet mindenképpen koprodukcióban kellene elkészítenünk, hiszen a Valanról is nagyon sok mindenki azt hiszi, hogy román-magyar koprodukció.